9 hónap
Prológus
Érezted már valaha úgy, hogy tudtad valamiről, hogy nem kéne
megtenned, mert rossz, mert talán valahol a lelked mélyén nem is akartad, de
mégis képtelen voltál nemet mondani? Hogy miért? Ennek számtalan oka lehet.
Bizonyítási vágy, kíváncsiság, tapasztalat szerzés, félelem attól, hogy ha nem
teszed meg nem lesz több lehetőséged.
Nos, nálam az utolsó játszott közre, mikor egy aranyos
nyaktörést kockáztatva átugrottam az ablakpárkányomról a közeli tölgyfa egyik
vastagabb ágára. Percekig szorítottam görcsösen a fatörzset, még a szememet sem
mertem kinyitni. Mindig is problémáim voltak a magas helyekkel, most pedig, nem
törődve vele, hogy mi van, ha három métert zuhanok a kemény kavicsra, vagy hogy
mit kapok ha lebukok… Legszívesebben már most visszafordultam volna, de
tekintve, hogy ujjmegyeim már teljesen elfehéredtek a kapaszkodástól, nem
beszélve, hogy még a térdeim is remegtek, képtelen lettem volna egy ugyanilyen
mutatvánnyal visszajutni a szobámba.
-Ne szarozz már Kat, totál lemaradunk mindenről! – ja, pont
ilyen a hangja egy aggódó barátnak. Értékelhetné, hogy legalább ennyire képes
voltam a kedvéért. Válaszul indulatosan kifújtam a szemembe lógó hajamat és
tovább egyensúlyoztam.
- Ugorj már! – elment az esze, mert különben nem kérné tőlem,
hogy három méter magasról ugorjak a murvára. Ugye? Ez nevetséges, nem fogok
leugrani. Egyszerűen kizárt, hogy kockáztassak egy gerinctörést. Hangosan fújtam ki a levegőt és
engedtem le az egyik lábamat, hátha elérek egy alsóbb ágat. Nem értem. Ennek az
lett a következménye, hogy egy apró sikkantás kíséretében lógtam lefelé,
rémülten kapaszkodva az ágba, amin az imént még térdeltem.
- Le fogok esni, le fogok esni, kurvára le fogok esni. – nyávogtam.
Az utolsó amit, hallottam egy türelmetlen fújtatás volt, mielőtt Brit megragadta
a bokámat és rántott rajtam egyet. A segítsége nélkül se sok választott el
tőle, hogy leessek, de így már semmi esély nem volt rá, hogy megtartsam magam.
Az egyetlen szerencsém az volt, hogy drága barátnőm nem tudott elég gyorsan
eltűnni alólam, így egyenesen rá zuhantam.
- Nem vagy te normális, meg is halhattam volna! – csipogtam
rémülten, miközben feltápászkodtam róla a pulóveremet porolgatva.
- Uhh, asszem félretoltad az egyik vesémet a könyököddel. –
nyöszörögte még mindig a kövön ülve.
- Britney, jobb ha befogod, lerángattál a szobámból hajnali
egykor, leugrottam miattad egy méter magas ágról, ráadásul még a ruhámat is eltépted. – mutattam a szakadt
farmeremre. – Szerintem csak menjünk vissza hozzátok, nálad alszom és reggel
azt mondom anyámnak, hogy már megint meghalt az egyik halad és depressziós
vagy. – pislogtam legjobb barátnőmre könyörgő szemekkel. Brit általános
másodikban krétaport szórt az akváriumba és kinyírta az egész tartalmát. Három
napig nem volt hajlandó iskolába jönni mert, ahogy ő állította ’fel kellett
dolgozni az első gyilkosságot, amit elkövetett.’ Később aztán, mikor rájött,
hogy pár aranyhal pótolható, úgy döntött mindig felhasználja, ha lógni akar. És
mivel az anyukája rendszerint elpanaszolta az enyémnek, milyen érzékeny a kis
Britney, a szüleim enyhén gyenge elméjűnek tartották legjobb barátnőmet.
- Ha azt hiszed kihagyom a nyár legnagyobb buliját csak
azért, mert van egy lyuk a nadrágodon, akkor elment az eszed. – állt fel a
könyökét dörzsölgetve, aztán elindult az utcán lefelé én meg rohanhattam utána.
- De most komolyan, majd elmegyünk a következő buliba. Ahova
mondjuk el is engednek. És ami nem lesz tele drogokkal és egyetemista pasikkal.
Vagy ami még rosszabb: drogos egyetemista pasikkal. – loholtam Brit mellett, próbálva
meggyőzni, hogy szörnyen rossz ötlet volt, amit csináltunk. Nem mintha
meghatotta volna a könyörgésem. Brit szerette, ha valami rossz volt. Minél
rosszabb és károsabb volt valami, annál jobban tetszett neki. Ezért szokott rá
hetedikben a cigire és ezért vesztette el a szüzességét már a középiskola előtt
nyáron. Én meg mindig sodródtam vele és nem számított mennyire nem akartam az
elején, valahogy mindig rávett, hogy kipróbáljam, amit ő, mégha egy kicsivel
később is.
- Biztos, hogy nem Kat, esélytelen. – rázott le magáról egy
pillanatra se fontolva meg a szuper ajánlatomat, hogy menjünk vissza és a
hatalmas ágyában a zabpelyhet egyenesen a dobozból éve nézzünk Gossip Girl
ismétléseket reggelig. Micsoda lázadó vagyok, igen, tudom. Csalódottan sóhajtottam
egyet, majd behozva a lemaradásomat csendben lépkedtem Brit után.
A zene olyan hangosan dübörgött, hogy beleremegtek a falak.
Alkohol, cigaretta és izzadságszag terjengett a levegőben, a fények
össze-vissza villogtak, én pedig teljesen elszállva nevettem és ráztam a
fejemet a zene ritmusára. Brit valahol a szoba egyik sarkában foglalta el
magát. Amikor a legutóbb láttam épp azon igyekezett, hogy minél előbb
becsúsztassa a kezét valami pasi nadrágjába, akit akkor szedett össze. Valaki
elkapta a derekamat és magához húzott. Nem érdekelt, hogy ki az, becsuktam a
szemem, a vállár hajtottam a fejem és hagytam, hogy a zene vezessen.
Halk kuncogás tört elő belőlem, ahogy a hátam a matracnak
csapódott, aztán felemeltem a kezem, hogy könnyebben tudjon megszabadítani a
felsőmtől. Éreztem a csókokat a számon, a nyakamon, a kulcscsontomon, a melleimen,
a hasamon. A leheletét a fülemet, a szorítását a csuklómon, a kezét a hajamban,
az ajkát az ajkamon. Aztán láttam, ahogy a haja a homlokába hullik, ahogy a
szája elnyílik az élvezettől. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai a tenyerem
alatt, éreztem, ahogy rám nehezedik a súlya, a mosolyát ahogy csókot lehel a
homlokomra. Éreztem a lassan kihűlő ágyat, ahogy magamra hagyott.
Pár órával később hasogató fejfájásra és istentelen
hányingerre ébredtem. Nem jutottam el a szomszéd szobában lévő fürdőszobáig, de
az éjjeli szekrényen álló váza tökéletesen megfelelt. Az alkohol marta a
torkomat, ahogy távozott a szervezetemből. Megtöröltem a számat az
ágytakaróban, majd még mindig egy kicsit kábán összeszedtem a ruháimat a
földről és felöltöztem. Jó húsz percembe tellett, mire megtaláltam Brittet az
egyik sarokban a falnak dőlve aludt, egy félig üreg sörös üveggel a kezében.
Leguggoltam hozzá és óvatosan megráztam a vállát. Halkan nyöszörgött, de nem
nyitotta ki a szemét. Újra megráztam, mire az arcához szorított a tenyerét és
egy kicsit hangosabban nyöszörgött. Lassan kinyitotta az egyik szemét, aztán
azonnal vissza is csukta.
-Brit, szerintem mennünk kéne, vége a bulinak, mindenki
teljesen szét van csúszva. – motyogtam, majd segítettem neki talpra állni.
Mindig nekem kellett összekaparni őt a földről, hiába voltunk esetenként
ugyanannyira ki. Ahogy elindultunk a kijárat felé megpróbáltam kivenni a
kezéből a sört, de félre tolta a kezemet és meghúzta az üveget. Csendben
sétáltunk hazafelé. Az épp akkor nyitó plázában lemostuk az elkenődött
sminkünket, elfogadható állapotba hoztuk a hajunkat és én úgy tízszer mostam át
a számat, hogy elmúljon a hányás kellemetlen utóíze.
Ahogy a házunk elé értünk, Brit egyetlen szó nélkül indult el
a szemben lévő házhoz, magas sarkújával a kezében. Tudtam, hogy pár óra múlva,
miután aludt egy keveset, majd felrohan a szobámba, hogy elmondja mit csinált
az éjszaka és, hogy engem is kifaggasson. Megdörzsöltem lüktető halántékomat,
majd felvettem a reggeli újságot a tornácról és halkan nyitottam ki a bejárati
ajtót. Reméltem, hogy még senki nincs ébren, de ahogy megéreztem a konyhából
kiszűrődő sistergő szalonna illatát, nem csak a gyomrom fordult fel, de anyám
is kidugta a fejét a konyhából.
-Katarina, mit csinálsz te lent ilyen korán? – vonta fel
egyik szemöldökét. Ártatlan mosolyt erőltettem az arcomra, majd magasabbra
emeltem a kezemben tartott újságot.
- Nem tudtam aludni, gondoltam behozom. – vontam vállat.
anyám pár percig homlokráncolva nézett rám, aztán derűsen elmosolyodott.
- Reggelit?
