Vicc az egész...

Azon gondolkodtam, hogy normális e, hogy ha belenézek a tükörbe kénytelen vagyok elröhögni magam. Mert bárhogy nézzük: nevetséges vagyok és szánalmas. Semmi értelme az egésznek, de én mindig újra és újra belemagyaráztam, hogy van. Hát nincs. Tudtam én, hogy az egyetlen ami rajtam segít, mivel nem érdekelnek mások tapasztalatai vagy figyelmeztetései, az egy jó alapos pofára esés. Hát megvolt, köszi. De annyira nem esett jól, kibírtam volna még egy kis ideig abban a rózsaszín felhőben. De egyszer mindennek vége ugye. Ennek most lett. Végre.