""-Shut the fuck up please!
- Kindly?
-I said "please"..."
2011. november 29., kedd
2011. november 28., hétfő
2011. november 27., vasárnap
2011. november 26., szombat
2011. november 25., péntek
2011. november 24., csütörtök
Depi szag van...
"Az elérhetetlen reménytelen szerelmével szépítjük meg, vagy tesszük csúffá az elérhetőt."
Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz.
Csak a reménytelen szerelmes tudja, hogy mi a szerelem.
A szád jutott eszembe, hogy
mennyi mindent lehetne
játszani vele.
Vagy a bátor csontok a válladon.
És aggódom, hogy érdekel-e még
Téged is az én vállam
vagy a szám vajon.
mennyi mindent lehetne
játszani vele.
Vagy a bátor csontok a válladon.
És aggódom, hogy érdekel-e még
Téged is az én vállam
vagy a szám vajon.
Miért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?
s imákat mondani valakiért...
s miért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért? miért? miért?
"Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el." (!!!)
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog.
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog.
Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.
Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.
Ő minden, amire vágysz, minden, amit nem kaphatsz meg.
Szeretlek, mondom, ő meg mondja:
Szeress nyugodtan, majd nem
figyelek oda.
Szeress nyugodtan, majd nem
figyelek oda.
Hosszú ideig próbáltam elfogni tekintetét. Újra meg újra éppen csak találkozott a szemünk; de az övé, minthogy nem volt mondanivalója számomra, hamarosan zavartan elfordult.
2011. november 23., szerda
Na most már tényleg....
De tényleg... csak mert a helyzet viccesből és tehetetlenből kezd átmenni nevetségesbe és szörnyen idegesítőbe. Már nem azért, de ha valakinek magasról leszarod a fejét és azt sem tudod, hogy a világon van, annak nem bámulsz bele nyíltam a pofájába, ha szembe jön a folyosón, hogy aztán mint valami szégyenlős kisfiú elkapd a tekinteted. Legalábbis én erről meg vagyok győződve.
Na már most.
A dolog éppenséggel úgy áll, hogy nem történik az ég világon semmi, az a seggfej minden percben másik SZŐKE ( komolyan befestetem a hajam) csajjal beszélget, aztán meg úgy néz rám, mintha még nem látott volna embert. Már elnézést, de ha nem fordult meg az ég világon semmi a fejében, akkor NE bámuljon ha kérhetem. Sőt, mikor a Millenáris kapujánál áll, amerre nekem ugyebár muszáj elmennem, ha haza akarok jutni, ahol háttal áll nekem egy csomó haverjával ellentétben, akik tisztán rám látnak és szólnak neki, akkor NE forduljon hátra és nézzen rám úgy, hogy kénytelen vagyok átmenni az utca túlsó fejére, ha nem akarok pofára esni és nyíltan mutogatni a vörös pofázmányomat.
Szóval NE!
A másik meg, hogy most teljesen okkal szidhatom magamat. Annak a kis drága Kristófnak ma van a szülinapja, órák után meg el kellett volna mennem a Dalmival és a Stámusszal a Mekibe, de lemondtam mert lusta voltam. Hát rábasztam, csak hogy szépen fejezzem ki magam. Nem meglepő, de Dalmikáékhoz csatlakozott Kristóf és a kis cuki törpe Gabó is. ÉS ÉN IS OTT LEHETTEM VOLNA VELÜK! De nem, mert nekem be kellett érnem egy "Boldog szülinapot! :))" üzenettel a facebookján...Nem hiszem el.... Többet-soha-nem-hagyok-ki-semmit! T.T
2011. november 21., hétfő
2011. november 20., vasárnap
Hagyj...
Mi értelme az egésznek?
Mondd, miért kell, hogy szenvedjek?
Magamat gyötröm egyedül,
Ha arra gondolok mi lehetne velünk.
Szeretném, ha vége lenne már,
Nem akarok többet rád gondolni már.
Mégsem számit semmit az egész,
Mert, ha rám nézel elszáll a józan ész.
Hagyd, hogy most már felejtsek,
Ne akard, hogy többet könnyezzek.
Csak hagyd, hogy végre elmenjek,
Hogy valaki mást is szeressek...
(saját)
2011. november 18., péntek
What the fuck is happening around me?!
Hát csak azt akarom mondani, hogy: a kurva életbe. A rohadt, cseszett, kibebaszott, tetves kurva életbe!
Elegem van, kezdek megőrülni most már. Komolyan mondom már minden bajom van és folyamatosan hisztizek mindenért még akkor is, ha közben 100W-os vigyor virít a képemen. Ez normális? Normális az, hogy tökre ki vagyok készülve és az idegeim tropák, miközben ezerrel pörgök meg vigyorgok? Mert szerintem rohadtul nem. Az egyik pillanatban még tökre jól elvagyok, aztán a következőben elsétál mellettem az a bizonyos és két lehetőség van: a) még jobban bepörgök b) teljesen szarul leszek tőle. Ez persze attól is függ, hogy Ő mit csinál. Mert például, ha valami csak kezét fogja, akkor nem fogok ugrálni az örömtől.
A probléma meg csak annyi, hogy kurvára semmin értelme idegeskednem miatta, sőt hülyeség az egész faszomon gondolkodni, mert csak saját magamat baszom fel vele és attól semmi nem lesz jobb vagy könnyebb. Én lennék a legboldogabb ha azt mondhatná az egész dolognak, hogy: ---->
De mint mindig most sem ilyen egyszerű, mert hiába szuggerálom magamba valaki tök másnak a nevét és hiába próbálom magam meggyőzni róla, hogy cseppet sem érdekel már az egész, elég a szembe jön velem a lépcsőn és máris elfelejtem, hogy mit is határoztam el úgy kerek két perccel előbb.
Ugyebár egy édes kis szerelmes regényben most jönne az a rész, hogy Ő is rájön, hogy milyen kis cuki vagyok, elkezdünk beszélgetni meg stb. Milyen nagy kár, hogy ez a való életben rohadtul nem így van és amíg én szenvedgetek itt jobbra-balra, addig Ő valószínűleg vígan éli kis életét. És ez kezd már nagyon nem vicces lenni. Az, hogy ha szóba kerül görcsben áll a gyomrom és tökre feldobódok + amikor látom, hogy rám néz vagy tudom is én, talán túl sokat képzelek bele a dolgokba. És ez nem jó. Egy ideig igen, mert nem is olyan rég még az volt a bajom, hogy nincs kivel foglalkoznom. Hát most van. Igaz, kértem, de nem pont erre gondoltam. És mi a legrosszabb? Hogy nem értek én már semmit. Mert az ember csak képzel valamit, hogy ha állandóan azt mondják neki, mikor háttal áll, hogy "Néz. Megint néz. Még mindig téged néz.". Ez teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy már abba is beleremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Ő is... Csak aztán mindig sikerül lelomboznom magam: Ha akarna valamit, már történt volna valami. Akármi. De nem. És ez őrjít meg legjobban. Ha legalább járna valakivel, buzi lenne vagy tudom is én, sokkal egyszerűbb lenne. Nem vagyok hülye ribanc, így nem akarok semmit valakitől akinek van barátnője, a melegekkel... azokkal meg tényleg nem tudok mit kezdeni. De így... Nevetséges az egész helyzet.
Elegem van, kezdek megőrülni most már. Komolyan mondom már minden bajom van és folyamatosan hisztizek mindenért még akkor is, ha közben 100W-os vigyor virít a képemen. Ez normális? Normális az, hogy tökre ki vagyok készülve és az idegeim tropák, miközben ezerrel pörgök meg vigyorgok? Mert szerintem rohadtul nem. Az egyik pillanatban még tökre jól elvagyok, aztán a következőben elsétál mellettem az a bizonyos és két lehetőség van: a) még jobban bepörgök b) teljesen szarul leszek tőle. Ez persze attól is függ, hogy Ő mit csinál. Mert például, ha valami csak kezét fogja, akkor nem fogok ugrálni az örömtől.
A probléma meg csak annyi, hogy kurvára semmin értelme idegeskednem miatta, sőt hülyeség az egész faszomon gondolkodni, mert csak saját magamat baszom fel vele és attól semmi nem lesz jobb vagy könnyebb. Én lennék a legboldogabb ha azt mondhatná az egész dolognak, hogy: ---->De mint mindig most sem ilyen egyszerű, mert hiába szuggerálom magamba valaki tök másnak a nevét és hiába próbálom magam meggyőzni róla, hogy cseppet sem érdekel már az egész, elég a szembe jön velem a lépcsőn és máris elfelejtem, hogy mit is határoztam el úgy kerek két perccel előbb.
Ugyebár egy édes kis szerelmes regényben most jönne az a rész, hogy Ő is rájön, hogy milyen kis cuki vagyok, elkezdünk beszélgetni meg stb. Milyen nagy kár, hogy ez a való életben rohadtul nem így van és amíg én szenvedgetek itt jobbra-balra, addig Ő valószínűleg vígan éli kis életét. És ez kezd már nagyon nem vicces lenni. Az, hogy ha szóba kerül görcsben áll a gyomrom és tökre feldobódok + amikor látom, hogy rám néz vagy tudom is én, talán túl sokat képzelek bele a dolgokba. És ez nem jó. Egy ideig igen, mert nem is olyan rég még az volt a bajom, hogy nincs kivel foglalkoznom. Hát most van. Igaz, kértem, de nem pont erre gondoltam. És mi a legrosszabb? Hogy nem értek én már semmit. Mert az ember csak képzel valamit, hogy ha állandóan azt mondják neki, mikor háttal áll, hogy "Néz. Megint néz. Még mindig téged néz.". Ez teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy már abba is beleremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Ő is... Csak aztán mindig sikerül lelomboznom magam: Ha akarna valamit, már történt volna valami. Akármi. De nem. És ez őrjít meg legjobban. Ha legalább járna valakivel, buzi lenne vagy tudom is én, sokkal egyszerűbb lenne. Nem vagyok hülye ribanc, így nem akarok semmit valakitől akinek van barátnője, a melegekkel... azokkal meg tényleg nem tudok mit kezdeni. De így... Nevetséges az egész helyzet.
2011. november 16., szerda
2011. november 15., kedd
2011. november 14., hétfő
2011. november 4., péntek
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)