Hát csak azt akarom mondani, hogy: a kurva életbe. A rohadt, cseszett, kibebaszott, tetves kurva életbe!
Elegem van, kezdek megőrülni most már. Komolyan mondom már minden bajom van és folyamatosan hisztizek mindenért még akkor is, ha közben 100W-os vigyor virít a képemen. Ez normális? Normális az, hogy tökre ki vagyok készülve és az idegeim tropák, miközben ezerrel pörgök meg vigyorgok? Mert szerintem rohadtul nem. Az egyik pillanatban még tökre jól elvagyok, aztán a következőben elsétál mellettem az a bizonyos és két lehetőség van: a) még jobban bepörgök b) teljesen szarul leszek tőle. Ez persze attól is függ, hogy Ő mit csinál. Mert például, ha valami csak kezét fogja, akkor nem fogok ugrálni az örömtől.
A probléma meg csak annyi, hogy kurvára semmin értelme idegeskednem miatta, sőt hülyeség az egész faszomon gondolkodni, mert csak saját magamat baszom fel vele és attól semmi nem lesz jobb vagy könnyebb. Én lennék a legboldogabb ha azt mondhatná az egész dolognak, hogy: ---->
De mint mindig most sem ilyen egyszerű, mert hiába szuggerálom magamba valaki tök másnak a nevét és hiába próbálom magam meggyőzni róla, hogy cseppet sem érdekel már az egész, elég a szembe jön velem a lépcsőn és máris elfelejtem, hogy mit is határoztam el úgy kerek két perccel előbb.
Ugyebár egy édes kis szerelmes regényben most jönne az a rész, hogy Ő is rájön, hogy milyen kis cuki vagyok, elkezdünk beszélgetni meg stb. Milyen nagy kár, hogy ez a való életben rohadtul nem így van és amíg én szenvedgetek itt jobbra-balra, addig Ő valószínűleg vígan éli kis életét. És ez kezd már nagyon nem vicces lenni. Az, hogy ha szóba kerül görcsben áll a gyomrom és tökre feldobódok + amikor látom, hogy rám néz vagy tudom is én, talán túl sokat képzelek bele a dolgokba. És ez nem jó. Egy ideig igen, mert nem is olyan rég még az volt a bajom, hogy nincs kivel foglalkoznom. Hát most van. Igaz, kértem, de nem pont erre gondoltam. És mi a legrosszabb? Hogy nem értek én már semmit. Mert az ember csak képzel valamit, hogy ha állandóan azt mondják neki, mikor háttal áll, hogy "Néz. Megint néz. Még mindig téged néz.". Ez teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy már abba is beleremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Ő is... Csak aztán mindig sikerül lelomboznom magam: Ha akarna valamit, már történt volna valami. Akármi. De nem. És ez őrjít meg legjobban. Ha legalább járna valakivel, buzi lenne vagy tudom is én, sokkal egyszerűbb lenne. Nem vagyok hülye ribanc, így nem akarok semmit valakitől akinek van barátnője, a melegekkel... azokkal meg tényleg nem tudok mit kezdeni. De így... Nevetséges az egész helyzet.
Elegem van, kezdek megőrülni most már. Komolyan mondom már minden bajom van és folyamatosan hisztizek mindenért még akkor is, ha közben 100W-os vigyor virít a képemen. Ez normális? Normális az, hogy tökre ki vagyok készülve és az idegeim tropák, miközben ezerrel pörgök meg vigyorgok? Mert szerintem rohadtul nem. Az egyik pillanatban még tökre jól elvagyok, aztán a következőben elsétál mellettem az a bizonyos és két lehetőség van: a) még jobban bepörgök b) teljesen szarul leszek tőle. Ez persze attól is függ, hogy Ő mit csinál. Mert például, ha valami csak kezét fogja, akkor nem fogok ugrálni az örömtől.
A probléma meg csak annyi, hogy kurvára semmin értelme idegeskednem miatta, sőt hülyeség az egész faszomon gondolkodni, mert csak saját magamat baszom fel vele és attól semmi nem lesz jobb vagy könnyebb. Én lennék a legboldogabb ha azt mondhatná az egész dolognak, hogy: ---->De mint mindig most sem ilyen egyszerű, mert hiába szuggerálom magamba valaki tök másnak a nevét és hiába próbálom magam meggyőzni róla, hogy cseppet sem érdekel már az egész, elég a szembe jön velem a lépcsőn és máris elfelejtem, hogy mit is határoztam el úgy kerek két perccel előbb.
Ugyebár egy édes kis szerelmes regényben most jönne az a rész, hogy Ő is rájön, hogy milyen kis cuki vagyok, elkezdünk beszélgetni meg stb. Milyen nagy kár, hogy ez a való életben rohadtul nem így van és amíg én szenvedgetek itt jobbra-balra, addig Ő valószínűleg vígan éli kis életét. És ez kezd már nagyon nem vicces lenni. Az, hogy ha szóba kerül görcsben áll a gyomrom és tökre feldobódok + amikor látom, hogy rám néz vagy tudom is én, talán túl sokat képzelek bele a dolgokba. És ez nem jó. Egy ideig igen, mert nem is olyan rég még az volt a bajom, hogy nincs kivel foglalkoznom. Hát most van. Igaz, kértem, de nem pont erre gondoltam. És mi a legrosszabb? Hogy nem értek én már semmit. Mert az ember csak képzel valamit, hogy ha állandóan azt mondják neki, mikor háttal áll, hogy "Néz. Megint néz. Még mindig téged néz.". Ez teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy már abba is beleremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy mi van akkor, ha Ő is... Csak aztán mindig sikerül lelomboznom magam: Ha akarna valamit, már történt volna valami. Akármi. De nem. És ez őrjít meg legjobban. Ha legalább járna valakivel, buzi lenne vagy tudom is én, sokkal egyszerűbb lenne. Nem vagyok hülye ribanc, így nem akarok semmit valakitől akinek van barátnője, a melegekkel... azokkal meg tényleg nem tudok mit kezdeni. De így... Nevetséges az egész helyzet.
Örülök, h te is ilyen szarul érzed magad! ^^ Én mondjuk még abban a fázisban vagyok, h nem tudom egyszerűen utálni! *-* Én még a minden mozdulatába beleképzelek minden szrat, és a saját gyomromat gyilkolom, helyzetben vagyok! xDD
VálaszTörlésAm, rohadt vicces, h kb. 50szer írtad azt, h kurva életbe! :'DD
Várd ki a végét, annál már csak rosszabb lesz :P
VálaszTörlés