Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.
Azt hiszem jogosan mondhatom, hogy életemben először totális zűrzavarban vagyok. Persze, persze a felvételi is rátesz egy lapáttal, de most nem erre gondolok. Inkább
a többi mindenre. Vegyük például azt a srácot... Nevezzük Ő-nek most.
Szóval Ő-t màr lassan az ötödik éve ismerem. Az első három évben szinte tudomást sem vettem róla, hiszem mindig volt valaki más aki lefoglalta a figyelmemet. Aztán tavaly év elején, mikor már nem volt senki más... elkezdtem felfigyelni rá. Előtte alig beszélgettünk. Egy-egy szó, egy elvétett köszönés, de semmi több. Most meg egyre többet dumáltunk, mind msn-en,mind szemèlyesen is és tagadhatatlanul megkedveltem. De nem gondoltam semmi többre, mint hogy egy jó haver. Aztán mostanában, úgy két hete, egyre kevesebbet beszéltünk. Az is szemet szúrt, hogy helyettem az olcsó ribancok tàrsaságát keresni. És be kell valljam, ez szíven ütött. Először nem is foglalkoztam az érzéssel, ami hatalmába kerített, amikor mással láttam, de aztán rá kellett jönnöm: nem más látogatott meg, mint a féltékenység zöld szemű szörnyetege. Aki még nem találkozott vele, csak közlöm, hogy nem egy kedves fickó. Sőt! Egyre többet kezdtem gondolkodni rajta, hogy milyen
kellemes is volt, mikor én és Ő minden jelentéktelen dologról tudtunk beszèlgetni, mennyit nevettünk együtt, hogy kritizáltuk a hülyébbnél hülyébb cuccokat és, hogy milyen jól szórakoztunk. És tagadhatatlanul HIÁNYZIK! Valamint, egy megdöbbentő lehetőséget is számba kellett vennem. Ő tetszik nekem?! Tényleg tetszik?! Ő, akit eddig csak és kizárólag egy havarnak tudtam elképzelni, most eggyel feljebb lépett a ranglétrán. Persze, azt eddig is beláttam, hogy meglehetősen helyes pofikát és formás hátsót kapott, de akkor is... Miért pont most? Én nem akartam. Valószínűleg, ha nem cserél le, akkor nem jövök rá, hogy bárátságnál egy ici-picikét többet érzek iránta. De pont Ő? Nem lehetett volna valaki egyszerűbbel? Na, meg még az is rátesz, hogy néha úgy érzem èn is hiányzom neki. Például, mikor ribanc szédítés közben rám mosolyog. Természetesen én ilyenkor dacból úgy teszek, mintha észre sem venném, vagy egyszerűen gúnyosan felhorkanok és undorodó pillantást vetek a társasága felè. De ha tényleg Ő is vágyik a társaságomra, akkor MI A FRANCÉRT NEM MOND SEMMIT?!
Csak annyit tudok, hogy szeretném, ha minden úgy lenne, mint két hete... Akkor nyugi lenne... És nem idegesítene ennyire a bizonytalanság sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése